Kodolányi János,  1942 február

Egy „ural-altáji” est tanulságairól

/…/

Hungarológiai nevelésünk hiányai kétségbeejtőek. Kevés népe van a világnak, amely gyérebb, hiányosabb ismeretekhez jutna saját őseiről, rokonairól, családfájáról, mint a magyar. Elemi iskoláink hungarológiai tananyaga úgyszólván semmi. Középiskoláink eredetünk, rokonságunk kérdését játszi könnyedséggel és felületességgel intézik el. A középiskolás diák hónapokig lézeng az asszírok, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak világában, királyok, fáraók, fejedelmek, tribunok, vezérek és másodrangú satrapák neveit magolja. Istenekkel ismerkedik, szárazföldi és tengeri csaták színhelyét bökdösi a térképen … Egyetlen vérbő kapcsolatot sem tud teremteni azzal a világgal, amelyből a magyar fajta,  a magyar lélek kipattant. Sejtelme sincs a török népek múltjáról, rokonsági viszonyairól, kultúrkincseiről. A Kárpátok vonala sötét, ködbemerült világot határol el a nyugati, ragyogó világtól, abból az éjszakai sötétből bukkantunk elő, s ebben a káprázó fényességben élünk ezer éve.

Csodálhatjuk-e hát, ha sem politikusaink, sem hírlapíróink, sem irodalmi köreink, sőt kritikusaink nem tudják, milyen nagy horderejű kérdésekhez nyúlnak, valahányszor beleturkálnak éppen a legjelentősebb, legmagyarabb ügyekbe és művekbe? Csodálhatjuk-e, hogy hatalmas példányszámú képeslapok szerkesztői, akiknek a kezében szinte beláthatatlan tömegnevelő hatalom van, a legtisztább típusú türk, mongol, vagy cseremisz fejeket bélyegzik „állatinak”, leginkább vérszerinti rokonainkat szidalmazzák barbár hordaléknak, ázsiai csordának? Vajon az ő bűnük-e, hogy elfogultságaiktól s a gyorsan változó politikai széljárástól elvakítva a legszomorúbb tájékozatlanságról tesznek tanúbizonyságot szinte naponta, s a legnagyobb nyilvánosság előtt? Az ő hibájuk-e, hogy bár jó magyaroknak érzik  s vallják magukat, mégis a magyar faj megcsúfolóit látja bennük éppen a legöntudatosabb, legtájékozottabb, legfelelősségteljesebb magyar közvélemény? Nem az ő hibájuk, bűnük, tájékozatlanságuk. hanem azé a nemzetnevelési rendszeré, amely évtizedek óta következetesen elzárta a magyarságtudomány forrásait a magyar rétegek elől. Azé a liberalizmusé, amely, nehogy megsértse a mimózalelkű, új vereckei honfoglalók önérzetét, a nemzetiségi vidékeket s a frissen asszimilált Bach-huszárok és néptársaik „magyar érzületét”. Az újabban kigúnyolt „mélymagyarság” – tehát a történelem messzeségébe merült közös múlt, a rokonnépek kultúrája s a velük időtlen gyökerekkel kapcsolódó magyar nép – ismerete azonban nemcsak szükségtelen, hanem egyenesen káros, sőt ijesztő volt. /…/ 

A dolog nem olyan egyszerű, ahogyan rokon népeink ócsárlói képzelik. Egyrészt azok a népek korántsem olyan barbárok, egyáltalán nem „félvad ázsiai hordák” és nem ”gyilkosok”… Mi hát a teendőnk, éppen nekünk, magyaroknak? Julianus barát örök időkre megmutatta, feladatainkat kijelölte, az utat törődött, mezítelen lábával kitaposta. Az a kötelességünk, hogy őt kövessük. /…/

Julianus sohasem mondta, hogy ő bizony nem törődik Magna Hungaria – csak sejtett – magyarjaival, mert ázsiai félvad barbárok, állati pogányok, rabló hordalék lennének. Szent Gellért sem nevezte a tőle fajilag távol álló magyarokat gyilkosoknak, bár fejét kőhöz verték, szívét átdöfték, holttestét az útfélen hagyták. /…/

Lássuk be és értsük meg, hogy a magyarságnak van egy keleti s van egy nyugati ábrázata. Janusz-arcú nép a magyar. De a törzs, amelyé a fej, egy. Vannak Nyugatra néző magyarjaink. Ők nyilván úgy vélik, hogy annál bizonyosabb a megmaradásunk, minél nyugatibbak tudunk lenni. Vannak Keletre néző magyarjaink, ők viszont lelki alkatunkra, népiségünkre, hagyományainkra hivatkoznak, s úgy gondolják, hogy csak akkor és addig maradhatunk meg magyarok, amíg keletiségünk elevenen ható erő. Melyikük az önzetlenebb? A nyugatosok ellen szól Nyugat mai állapota. A keletiek ellen Keleté. A nyugatosok ellen, hogy szószólóik nagyrészt idegenből jöttek, s hogy éppen a liberális kapitalizmus korszakával kötődnek össze. A keletiek ellen, hogy igen sok értékes nyugati szerzeményt kellene kidobnunk magunkból, ha következetesen keletiek akarnánk lenni. Minthogy a keleti tájékozódású, vagy, mondjuk: szemléletű magyarok igen nagy teremtőerőkkel vonulnak fel a nyugatosok ellen, valljuk be, a mérleg nem a nyugatosok javára billen. /…/ Magyar politikát keleti koponyáink folytattak nagyvonalúan, s most hiába olvassák fejemre Széchenyit, ő maga számtalanszor, világosan keletinek vallotta magát. Aranykorunkban, az Árpádok idején, tisztára a keleti eredetű és jellegű politikai zseni diadalmaskodott. Miért kell ide sok magyarázat? Ami Európát megragadta bennünk, hódolásra, együttműködésre késztette, az éppen eredeti keleti jellegünk volt mindig, s ma is az.

De miért ne egyezhetnénk meg valamiben, keleti és nyugati magyarok? Miután Kelet és Nyugat határán állunk vagy bukunk, olykor a keleti, olykor meg a nyugati magyarok munkálkodására van szükségünk. Nem kell mindjárt Vata úrral példálóznunk, fehér ló áldozásával gúnyolódnunk, közveszedelmet kiáltanunk s ősi – keleti – módra véres kardot körülhordoznunk, ha valamelyikünk figyelmeztet keleti voltunkra. Nem kell rögtön művelteknek, előkelőknek, finomaknak, kultúrembereknek vélnünk magunkat, ha valamelyik keleti magyart le kell dorongolnunk. Viszont az sem lehetetlen, hogy szükségünk lesz még nyugati magyarjainkra, habár ebben a pillanatban Nyugat inkább elriaszt, mint bíztat. Van keleti bűvölet s van nyugati. Miért ne lehetne magyar bűvölet is a két fél között?

Mondom, ebben a pillanatban Nyugat inkább elriaszt. Az a „láthatatlan Európa”, amelyért érdemes volt európainak lenni, egyre láthatatlanabbá válik. Ennek az Európának legszebb kincsei éppúgy a mélyben vannak, mint a magyarságé: a tömegek lelkében. Ha azt mondod, hogy ez a mélybe süllyedt, vagy mélyben konzerválódott Európa lelkesít, megértelek. De értsd meg te is, ha én mondom: engem a mélyben konzerválódott magyarság s a keleti rokon népek lelkében mélyre ivódott Kelet lelkesít. /…/

S mondom: a történelmi pillanat most azokat a magyarokat szólítja elő, akik inkább keletiek, mint nyugatiak. A világ új képe egyikőnk előtt sem világos, hogy a már megszűnt, vagy még valamiképpen fennálló országok sorsát miképpen „rendezik”, megvallott elvek, vagy suba alatt tartott tervek szerint-e, nem tudhatjuk. A tényekből kellő óvatossággal azonban mégis következtetnünk kell, s „kormányozni annyi, mint előre látni”.  /…/

Szemlézte Erdődi Rudolf

(A szerk. megjegyzése: ha valaki hasonlóságot vél felfedezni fenti írás és napjaink valósága között, az nem a véletlen műve.)